Hitler Hatalomraemelkedésének Titkos Támogatói
1919-1933
The Dail Press, New York, 1978

1931 januárjának első hetében Hermann Göring fontos vacsorát adott Berlin melletti lakásán.  Göring gyönyörű és elbűvölő felesége, a születése szerinti svéd bárónő volt a vendéglátó.  A fogadottak között volt Adolf Hitler;  Wied herceg és felesége;  Fritz Thyssen, a sokszoros milliomos iparmágnás, Németország legnagyobb vállalata, az Egyesült Acélművek igazgató-tanácsának elnöke;  Ernst Tengelmann, egy Ruhr-vidéki bányatársaság vagyonos igazgatója;  Dr. Hjalmar Schacht és neje.

Dr. Schachtot, a kiváló bankárt, általában Németország pénzügyi varázslójaként tartották számon.  Mérsékelt liberális, a Német Demokrata Párt alapító tagja volt.  1923-ban különleges megbízottá nevezték ki az értékét vesztette márka megszilárdításának feladatával.  Miután ennek sikeresen eleget tett, a Reichsbank (Németország nemzeti bankja) igazgatója lett, de amikor a szövetségesek továbbra is súlyos jóvátétel fizetésére kényszerítették Németországot, felháborodásában lemondott ezen hivataláról.  A pénzügyi világban viszont továbbra is nagy befolyással bírt és számos bank és vállalat igazgatóságában helyet foglalt.

Schacht ennek előtte még nem találkozott Hitlerrel és bár kíváncsi volt magára az emberre, továbbra is fenntartásai voltak.  Amint írta, „a Hitlerről hallott sok híresztelés és sajtóbírálat után egész kellemes benyomást tett ránk.”  A náci vezér sötét nadrágot, fehér inget, sötét nyakkendőt és barna pártzakót viselt.  Ahogy Schacht megállapította, „megjelenése sem fennhéjázó sem mesterkélt nem volt.”

A felszolgált étel egyszerű, de tápláló volt:  borsóleves, sertés, burgonya, zöldségek és édesség képpen svéd almatorta vanília fagylattal.  A vacsora után a vendégek visszavonultak a társalgóba.  Hitler Carin Göring mellett ült, aki szívgondja miatt a díványon pihent.  A vezér kedélyes hangulatban volt és a hölgyeket mulatságos történetekkel szórakoztatta.

Nem sokkal később Göring, Hitler, Thyssen, Schacht és még néhány férfi átment a könyvtárba egy hosszú beszélgetésre.  „A beszélgetés gyorsan a politikai és gazdasági gondokra terelődött,” írja Schacht.  „Meglepő volt magyarázó készsége (Hitleré) és mindent, amit mondott, mint megdönthetetlen igazságot jelentett ki, elképzelései pedig nem voltak észszerűtlenek.”

Másnap Carin így írt anyjának, Fock bárónőnek:  „Hermann boldog mosolya elárulta, hogy sikeres este volt.”

Schacht és a Hitlerrel személyesen találkozó emberek leírása szembetűnően eltér a napjaink életrajzírói által Hitlerről festett képtől.  Alan Bullock például teljesen közönségesként jellemezte Hitler fizikai megjelenését.

Közismert Hitler szónoki képessége, azonban némely író azt próbálja állítani, hogy egyénekkel vagy kis csoportokkal nem tudott mit kezdeni.  „Képtelenség volt csendes társalgást folytatni vele,” írja Rauschning.  „Vagy hallgatott, vagy teljesen irányítása alá vette a beszélgetést.”  Hitler „képtelen volt higgadtan vitatkozni,” mondja Alan Bullock;  „... egyedüli érve az volt, hogy túlkiabálta ellenfelét és idegesítette ha valaki kétségbe vonta következtetéseinek helyességét.” És, mindenek felett, majdhogynem lehetetlennek találta volna az üzletemberekkel, gyárosokkal vagy bankárokkal való beszélgetést.  Ahogy William Shirer írta:  „a gazdaságtan... untatta Hitlert és soha nem vette a fáradságot, hogy valamit is megtanuljon belőle.”

Ha Hitler tényleg így viselkedett volna, aligha tudott volna gazdag és művelt embereket meggyőzni arról, hogy pártjának nagy összegeket adományozzonak.  Azonban jellemének két oldala volt.  A sörcsarnokok hangos keménylegénye nagyon kedves és meggyőző tudott lenni ha akart.  Veszélyes hiba alábecsülni ellenségünk értelmét és képességét.  Hitler sikert érhetett el, mert mindenki semmibe vette, mondván, hogy inkább nevetséges mint veszélyes.  Ugyanaz az ember, aki nyilvánosan durva zsidóellenes jelszavakat kiáltozott — a vele személyesen találkozók csodálkozására —, képes volt észszerűséggel és átható éleslátással megvitatni bonyolult gazdasági és politikai kérdéseket.  Meg tudta győzni pénzelőit, hogy lelke mélyén nem egy népámító tömegvezér, csak úgy kell viselkednie, hogy az embereket elvonhassa a kommunistáktól.

1919-ben, politikai pályája kezdetén, Hitler még nem volt olyan kifinomult mint amikor Dr. Schacht találkozott vele és politikai és gazdasági elképzelései sem voltak annyira kidolgozottak.  Azonban már az 1918-as Hitlert sem szabad alábecsülnünk !  Egész fiatalsága alatt szorgalmasan tanulmányozta a történelmet.  Bécsben egy politikai tudós alaposságával szemlélte a politikai tömegmozgalmak, különösen a marxizmus fellendülését.  Soha nem hagyta, hogy előítélete megakadályozza ellenfele valós felértékelésében.  Bár jobbára önképzett volt, a háború végére nagyobb olvasottsággal bírt mint legtöbb egyetemi diplomás.

1919. szeptember 12-én parancsnoka utasítására Hitler megjelent Münchenben a Német Munkás Párt nevű csoport, Sterneckerbräu sörcsarnokban tartott gyűlésén.  Az volt a feladata, hogy jelentsen az elhangzottakról, mert a Reichwehr — ami nagyon érdeklődött a politika iránt — pontosabb értesüléseket akart a jó szándékúnak látszó kis csoportról.  Nagyon kevés ember hallott akkoriban a Német Munkás Pártról, München zavaros politikai világa valami ötven pártjának és csoportjának egyikéről.  Anton Drexler, egy 35 éves vasúti lakatos alapította a pártot kilenc hónappal azelőtt és jórészt pályaudvari munkások voltak a tagjai.  A csoport szélsőséges, zsidóellenes, nemzetihitű programot tűzött maga elé.

Polgári ruhában Hitler nem volt feltűnő a körül-belül 50 fős hallgatóságban.  Saját elbeszélése szerint pusztán mint megfigyelő ment el, minden szónoklási szándék nélkül.  Azonban a vita folyamán egy Baumann nevű professzor beszédet mondott, támogatván Bajorország Németországtól való elszakadását és Ausztriával összekapcsolódva egy új déli német állam megalapítását.  Gyűlölvén az elszakadás gondolatát, Hitler a pillanat hatása alatt felpattant és egy tüzes beszédet mondott, amiben visszautasította a professzor érvelését és kiállt a német egység mellett.  Utána pedig sarkon fordult és kisétált a teremből.

Anton Drexler rohanva jött utána és átadott neki egy Politikai Ébredésem című röpiratot.  A Drexler tollából eredő lap prózai módon néhány Hitlerével egyező gondolatot vázolt fel egy nemzethitű munkás pártról, aminek megalapítását már régóta fontolgatta magában.  Mielőtt ideje lett volna, hogy jobban szemügyre vegye a kis pártot, Hitler egy levelező lapot kapott amiből megtudta, hogy tagként elfogadást nyert.  A toborzás egy elég furcsa módjának tartotta ezt és nem tudta, hogy nevessen-e vagy bosszankodjon.  „Nem egy létező csoporthoz akartam csatlakozni, hanem magam akartam pártot alapítani.”  Mindettől függetlenül részt vett egy bizottsági ülésen és két nappal később meghozta élete legdöntőbb elhatározását amikor hivatalosan belépett a pártba.

Ahogy később írta, „e maroknyi tagságú képtelen kis csoportnak meg volt az az előnye, hogy volt szervezetbe merevedve és lehetőséget biztosított az egyénnek, hogy önálló tevékenységet folytasson.”  Volt egy másik oka is amiért Hitler csatlakozott, de ezt elfelejtette megemlíteni a Mein Kampfban.  E piciny pártnak számos gyengesége mellett volt egy kiemelkedő erőssége is.  A Német Munkás Párt mögött ott állt alapítója, védelmezője és anyagi támogatója — a Thule Társaság, Németország legbefolyásosabb titkos szervezete.⁽¹⁾  E titokzatos csoport külsőleg egy régi német történelemmel és szokásokkal foglalkozó olvasókörnek tüntette fel magát.  A társaság az mitológiai földjéről, az ősi Ultima Thuléről, a germán faj mesebeli születési helyéről kapta nevét.  A müncheni páholyt Rudolf von Sebottendorff báró alapította a háború alatt.  A báró több mint 250 tagot toborzott a városban és 1500-at egész Baváriában.  De nem számában, hanem minőségében rejlett a tagság jelentősége.  Jogászok, bírók, professzorok, rendőrtisztek, a wittelsbachsi királyi kíséret arisztokratái, vezető gyárosok, sebészek, orvosok, tudósok és üzletemberek — mint például a szervezet központjául is szolgáló, előkelő müncheni Négy Évszak Szálló tulajdonosa — voltak a társaság tagjai között.

Csak olyanok lehettek a Thule tagjai, akik legalább három nemzedékre visszamenőleg bizonyítani tudták faji tisztaságukat.  Emlékezz, hogy német vagy és tartsd tisztán véredet volt a jelszó.  A Thule Társaság jelvénye volt a horogkereszt.  Ott volt levélpapírjukon és kiadványaikon, irodáikat és tanácstermeiket pedig nagy méretű horogkeresztes zászlók díszítették.  Hitler később majdnem szórul-szóra átvette a szervezet számos tételét és jelszavát.

Mint sok más németországi völkisch(faji) mozgalom, a Thule Társaság látszólagos célja is egy hatalmában és nagyságában felül nem múlt Pán-Germán állam megalapítása volt.  A társaságnak voltak rejtélyes szertartásokat és bárdok rítusait magában foglaló misztikus oldalai is.  A gyakorlati politikai vonalon német faji felsőbbrendűséget, zsidó és vad kommunista-ellenességet tett magáévá a szervezet.

Az I. világháború alatt a Thule tagok buzgón küzdöttek az árulás ellen és a legszélsőségesebb nagy-német eszméket terjesztették.  A háború végén szított kommunista felkelés⁽²⁾ kitörésével viszont végképp komolyra fordultak a dolgok.  1918. november 9-én Sebottendorff a tagság gyűlése előtt és felhívta őket a Judah elleni fegyverkezésre.  A Thule irodák a földalatti ellenforradalmi tevékenység központjaivá alakultak át.  Titkos hírszerző hálózatot szerveztek és fegyver rejtekhelyeket állítottak fel.  December elején Sebottendorff megtervezte Eisner, a bajor szovjet vezetőjének elrablását, de az utolsó pillanatban valami közbejött és lefújták az egészet.

A földalatti tevékenységgel egyidejűleg többé-kevésbé nyílt kommunistaellenes hírverést is folytattak, s ez magában foglalta zsidóellenes röpiratok százezreinek terjesztését.  Éjjel a társaság plakátjait ragasztották, nappal pedig gépkocsikból röpcédulát szórtak a tömeg közé.  Elszántan mindent megtettek a nép, különösen a kommunizmus és a nemzetköziség zsidó eszméitől megfertőzött munkásság megnyerésére.  A többi konzervatív nacionalistával ellentétben, a Thule Társaság tudatában volt a tiszti osztály és a munkásság közötti szélesedő szakadék által teremtett veszélynek, tehát egyik fő céljává tette a dolgozók visszatérítését a nemzeti hitű táborba.

A Thule tag Karl Harrer utasítást kapott egy Munkás Politikai Kör megalakítására.  Azonban sem Harrer — aki újságíró volt —, sem a társaság más tagjai nem tudtak semmit a politikai gondolkodású munkásokról.  Figyelembe véve a fennálló osztályellenes érzelmeket, a Thule programot azonnal visszautasítaná a nép ha azt valaki kiváltságos osztálybeli adná elő.  Legalábbis névleg, egy kétkezi munkásnak kellett irányítania a kört.  Harrer a zsidóellenes, pán-germán érzelmű proletár, Anton Drexler támogatása mellett döntött.  Drexler írt egy Harrer újságjában megjelent cikket, ami sürgette, hogy a munkások tömörüljenek a hadsereg köré.

Drexler és Harrer röviddel az 1918. november 9-i forradalom után felvázolta egy nemzethitű munkás párt programját.  1919. január 5-ére Drexler meghívta néhány munkatársát az első nyilvános gyűlésre, ahol hivatalosan megalakult a Német Munkás Párt.  Drexler bizonyára tudta, hogy a Thule Társaság támogatja erőfeszítését, de egyszerű ember lévén aligha lehetett tisztában a szervezet hatalmával és befolyásával.  De vajon csatlakozásának idején Hitler tudott-e róla, hogy a Thule Társaság áll a Német Munkás Párt mögött?

Néhány nappal München szabadcsapatok általi felszabadítása előtt a kommunisták rajtaütöttek a Thule Társaság központján és hét tagot túszul ejtettek.  1919. május elsején, miközben a szabadcsapatok egyre szorosabbra fogták a gyűrűt a város körül, a Luitpold középiskola udvarán a vörösök falhoz állították és kivégezték a túszokat.  A hét Thule tag közül négy volt címzetes nemes, köztük a társaság gyönyörű fiatal titkára, Heila von Westarp grófnő és Gustave von Thurn und Taxis herceg, aki számos királyi családdal állt rokonságban.

Nemcsak Németország, de az egész világ megdöbbent ilyen méltóságos személyek meggyilkolásának hírén.  KIVÉGEZTÉK A TÚSZOKAT...MÜNCHENI ELVADULÁS kiáltott fel a London Times főcíme.  Münchenben most már mindenki tudott a Thule Társaságról és arról, hogy néhány nagyon fontos tagja is van.  Figyelembe véve Hitler helyzetét mint a hadsereg ügynöke és a nemzethitű, zsidóellenes politika iránti érdeklődését, valószínűleg tudatában volt, hogy a társaság támogatja ezt az új, Német Munkás Pártnak nevezett kis csoportot.  Ha tényleg így volt, az magyarázatot ad, hogy miért választotta ezt a pártocskát az akkoriban létező sok nemzeti hitű szervezet közül.

Kívülről nem tűnt úgy, mintha bárki hatalommal, befolyással vagy pénzzel rendelkező személy támogatta volna a Német Munkás Pártot.  Hitler a Mein Kampfban a legnagyobb megvetéssel ír a pártról szerzett első benyomásáról.  A tagok egy sörcsarnok félhomályos hátsó termében gyűltek össze és olyan politikai eszméket vitattak meg amiket egyáltalán nem értettek.  Lübeckbe, Hannoverbe és máshová leveleket írtak hazafias szervezeteknek és utána a kapott válaszokat vitatták.  Hét márka ötven pfennig volt a párt teljes pénzalapja.  Ami az ingóságokat illeti, a csoportnak még pecsétje sem volt.  A tagok nem mertek nyilvános gyűléseket tartani, mert féltek, hogy feldühítik kommunista és szociáldemokrata ellenfeleiket.

Hitler biztatta a pártbizottságot, hogy keressék a nyilvánosságot, különben a mozgalom soha nem válik közismertté.  Azonban Harrer és többiek úgy vélték még nem állnak készen a közismertségre.  Előbb együtt meg akarták ismerni az igazságot, hogy világosan lássák a dolgokat.  Hosszas és kimerítő tanácskozások után Hitlernek végül sikerült rábeszélnie elvtársait egy nyilvános gyűlés összehívására.  Meghívókat írtak és gépeltek, és utána számba jöhető személyek postaládáiba dobták őket.  Hitler maga 80 meghívást kézbesített, napkelte előtt járván a kihalt utcákat.  De amikor eljött a várva várt este, a hét pártbizottsági tagon kívül egy lélek sem jelent meg.  A következő néhány gyűlés is csak kevéssel volt sikeresebb.

A párt végül is hirdetést adott fel a Völkischer Beobachter-ben(Faji Figyelő) a Thule Társaság egy szélsőségesen nacionalista lapjában.  Hitler azt írta, hogy a párttagságot kitevő szegény ördögök maguk fizették a hirdetési díjat.  A Hofbräuhaus, München leghíresebb sörcsarnokának pincéjében tartották a gyűlést.  130 embernek volt hely a helységben, s e szám Hitler és elvtársai előtt óriásinak tűnt.  Hitlernek rendíthetetlen meggyőződése volt, hogy ha az emberek eljönnek és meghallgatják, megtudja nyerni őket ügyének.  A hirdetés 111 hallgatót eredményezett — a legnagyobb közönség a Német Munkás Párt addigi történetében és a beszéd utáni gyűjtéskor 300 márka jött össze.

Nehéz pontosan megállapítani, hogy a korai időkben mekkora támogatást nyújtott a Thule Társaság, de valószínű, hogy nagyon keveset.  A társaság hosszú idő óta támogatta az Oberland szabadcsapatot, ami egy 2000 fős, teljesen felfegyverzett katonai egység volt.  Magától értetődően, ez jelentős összegeket kívánt és bár nincs teljes jegyzék az adományokról, egy számvevés gyakran említ 30.000-70.000 márkás tételeket.  A társaság komoly pénz költhetett saját tevékenységére is, mert egyik vezetője, Töpfer, panaszkodott, hogy a bankettek tűnnek a fő elfoglaltságnak.  Mi több, sem Harrernek, sem pedig a Thule Társaságból bárkinek semmi fogalma nem volt hogyan kell tömegpártot szervezni.  Ha Hitler köznépből álló politikai mozgalmat akart, hogy felvehesse a versenyt a kommunistákkal, akkor saját magának kellett azt kiépítenie.  Ekkoriban a legjelentősebb támogatás amit Thule Társaságtól kaphatott, a rendőrségi üldözés előli védelem volt — a bajor kormányban helyet foglaló tagok jóvoltából.  Viszont amikor Hitler irányítása alatt gyarapodni és fejlődni kezd a Német Munkás Párt, tehetséges és eszes Thule tagok és támogatók lépnek soraiba és lesznek Hitler legfőbb segítői.  A végén a tömegek gyermeke majd túlnő titkostársasági atyáin, de addig is, munkaadójától, a hadseregtől származott a legfőbb segítség amit Hitler ekkoriban kaphatott.

A Német Munkás Párt lassú, csigaszerű előrehaladása különösen fájt Hitlernek, mert ő nem csupán saját kielégítésére vett részt a mozgalomban.  A hadsereg körzeti parancsnokának beleegyezésével és részben utasítására tevékenykedett.  Még mindig a Reichswehr alkalmazottja volt mint politikai ügynök.  A hadsereg egy politikai tömegpártot keresett, amire mint hazafias hátországra támaszkodhat a kommunizmussal szemben, és nem fog örökké várni.

Egyik nap egy Hitlerrel dolgozó tiszt elvitte a Vasököl gyűlésére.  Ott találkozott a csoport parancsnokával, Ernst Röhm századossal, aki majdnem azonnal felismert Hitlerben egy bizonyos képességet.  A maga nyers, katonás módján, a Vasököl fontos hazafias csoportot képezett az 1919-es Münchenben.  Röhmnek és embereinek — főleg kemény fiatal tisztek és néhány közkatona — szokása volt bemasírozni egy-egy sörcsarnokba és minden óra első negyedében hazafias dalokat játszatni a zenekarral.  Amikor a zene felharsant, mindenki felállt.  Marxista szimpatizáns vagy bárki más, aki ülve maradt, hamarosan egy durva, egyenruhás alakkal találta szemben magát.  Általában elegendő volt egy néma pillantás, de ha a szerencsétlen nem pattant fel azonnal, alig érte meg, hogy hibáját megbánhassa.

Röhm hivatalosan a Bajor Reichswehr sajtóval és propagandával megbízott tisztje volt, de befolyása sokkal nagyobb volt mint századosi rangja.  A tábornokok nem hivatalosan kikérték a véleményét politikai kérdésekben.  Fél-katonai szabadcsapatokat szervezett és fegyverek olyan titkos helyekre való szállítását irányította ahol a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nem érhette el.  Irányítása alatt puskák, géppuskák és aknavetők ezreit raktározták el távoli erdőkben és elhagyott villákban.  Röhm, tevékenysége révén kulcsfontosságú alakká vált az úgynevezett fekete Reichswehrben, a Versailles-i egyezmény által 100.000 főre csökkentett hivatalos hadsereg földalatti tartalékában.

Első találkozásukat követőleg, Röhm rövid idő alatt annyira bizonyossá vált Hitler politikai eszmeterjesztői képességében, hogy maga is belépett a Német Munkás Pártba és rendszeresen részt vett gyűlésein.  Röhm, katonái és fiatalabb tiszttársai toborzásával nagyban erősítette a kis pártot, s ezek az emberek mind lövészárkokban megkeményedett veteránok voltak, kikben forrt a gyűlölet a Weimari Köztársaság iránt.  Ők adták az erőt, amire Hitlernek az utcákon fiatal pártja marxistákkal szembeni megvédésére szüksége volt.  Röhm bizonyos sereg-pénzeket is csúsztatott Hitler mozgalmához, bár igen kis összeg cserélt ténylegesen gazdát.  Inkább Röhm elintézte, hogy Hitler emberei szabadcsapatos költségként elszámolhassanak pártkiadásokat és hogy hadseregnek kijáró kormány szolgáltatásokat kapjanak.  Ahogy Hitler közeli munkatársa, Kurt Lüdecke elmondta, „a legsorsdöntőbb időben pénzt, fegyvert és embereket szerezvén, Röhm meghatározó fontosságú volt a pártra nézve.”

Röhm tiszttársai között autómatikusan bizonyos rangot adott Hitlernek, hogy a százados egyenrangúként kezelte Hitlert.  Persze a társadalmi különbségek kevés jelentőséggel bírtak Röhm szemében és elég volt neki ha valaki a harcterek veteránja volt és ellenezte a kommunizmust.  Alacsony, tömzsi ember lévén, Röhm nem éppen a katonás elegancia mintaképe volt, s arcán lövések és kardvágások sebhelyei éktelenkedtek.  Nyers és erőszakos modorában ott bujkált a brutalitás.  És Hitlernek pontosan ilyen emberre volt szüksége, hogy a tudálékos, hátsószobai megbeszélésnél merészebbtől óvakodó, óvatos, konzervatív Harrer kezéből segítsen kiragadni a Német Munkás Párt vezetését.

A nagyobb hallgatóság reményében, Hitler ragaszkodott hozzá, hogy egy tágasabb helyet béreljenek.  Több katonára számítván, a Dachauer strassei Zum Deutschen Reich nevű tavernát választotta, ami a bevonuló ezred laktanyája közelében volt.  Kiábrándító volt az eredmény és távolról sem érték el a várt közönséget.  A párt végrehajtó bizottsága elkeseredett volt és félt.  Harrer azt bizonygatta, hogy meggondolatlan erőszakosságával Hitler tönkre fogja tenni a pártot.  Hitlernek végül is sikerült meggyőznie Drexlert és a többieket, hogy sikert fognak elérni ha kitartanak.  Hitler nyilvánvaló erőssége volt kitartása, eltökéltsége és még veszítésre álló helyzetben is megőrzött magabiztossága.  A Zum Deutschen Reichben tartott következő gyűlés kevéssel több mint 200 érdeklődőt vonzott.  A harmadik 270-et, a negyedik pedig több mint 400-at.  Hitler sínen volt.

München sörcsarnokait és éttermeit járván, Hitler pártközpontnak alkalmas helyet keresett.  A párt teljes felszerelése ekkor egy szivaros dobozból — ebben tartották a pénzt — és néhány borítékból állt.  Talált egy sötét hátsószobát a Sterneckerbräuban, amiért 50 márka bérleti díjat kellett fizetni.  A pártbizottság ezt óriási összegnek találta.  Mint a bérleti szerződés egyik aláírója, Hitler művészt adott meg foglalkozásaként.  Ezt bizonyára a hadsereg általi támogatottsága minden esetleges gyanújának elhárítása végett tette.

Az új központnak csupán egy ablaka volt, ami egy olyan szűk sikátorra nézett, hogy napfény alig szűrődött be.  „Inkább kriptára hasonlított mint irodára” — írta Hitler.  Egy asztalt és néhány kölcsönkért széket szereztek be, majd bevezettették a távbeszélőt és végül kerítettek egy páncélszekrényt a tagsági könyvek és a majdnem üres pénztár számára.

Egy félkezű orvvadász nevezett Meir volt az első pártpénztáros.  Egyszerű családból származván, kevés iskolával, becsületessége volt egyedüli képesítése.  Ahogy nőtt a párt és egyre fontosabbá vált a pénztáros szerepe, Singer, a bajor kormány egyik kis hivatalnoka váltotta fel Meirt.  Hitler később úgy jellemezte Hitlert mint rendes embert, akinek pontosan olyan képességei voltak amilyenekre nekünk akkor szükségünk volt. Az inflációval egyre inkább elmosódott a márka vásárlóértéke és Singer havifizetése így nem engedte meg, hogy a pártnak akár a legkisebb anyagi támogatást is nyújtsa, ezért a Bajor Nemzeti Múzeumban éjjeliőrséget vállalt, hogy havonta adományozhasson.

Minden pártgyűlésen Singer irányította a gyűjtést és egy kis bádog dobozba gyömöszölte a pénzt, amit azután hóna alatt hazavitt.  Egyszer hazakísérte néhány párttag és később visszaemlékezett amint Singer otthon az ebédlőasztalra borította a gyűrött inflációs márkákat és gondosan megszámolva szétválogatta őket.  A pénztáros „dolgozószobája” kellemetlenül nyirkos és hideg volt.  Néha felesége segített neki, de ez alkalommal már nagyon késő volt és régen lefeküdt a fűtött hálószobában.  Mint legtöbb müncheni otthonban, azon a kegyetlen 1920-as télen ők is csak egy szobát fűtöttek egy kis kályhával.  Ilyenek voltak a náci pénztár szerény kezdetei.

Hitler egyszer megemlített három fontos korai támogatót:  Josef Füss, Gahr (mindketten ékszerészek) és Pöschl (kis üzletember).  Egyiküket sem lehetne vagyonosnak nevezni.  Legfeljebb megtakarított pénzüket és üzletük bevételét adhatták.

Gahr Hitler egyik legidősebb és legodaadóbb követője volt.  Jóképű, ötven év körüli, elegáns férfi volt, akit egyszer úgy jellemeztek mint igazi régivágású mesterember.  Szerény, csendes, tiszteletreméltó személyiségével Gahr visszatükrözte a hagyományos társadalom céhmesterének korlátozott, de alapos műveltségét.  Hitler Gahr ékszer vállalatát bízta meg az első rohamosztagok maga tervezte jelvényének elkészítésével.  Hitler jelenlétében Gahr viselkedése mindig kissé visszafogott volt, de ettől függetlenül határtalan tisztelettel nézett fel a fiatal pártvezérre.  Bár az ugyancsak aranyműves Josef Füss nem állt olyan közel Hitlerhez mint Gahr, de azért ő is legalább olyan szilárdan támogatta a pártot mint szaktársa.  Füss cége készítette az első horogkeresztes jelvényeket aranyozott, hajtókára tűzhető kivitelben.  Pöschl kevésbé vett részt a párt mindennapi ügyeiben, mindazonáltal nem kevésbé volt hű Hitlerhez és a mozgalomhoz mint Gahr vagy Füss.

Voltak mások is, legtöbbjük üzlettulajdonos, akik a korai időkben rendszeresen és nagylelkűen támogatták a pártot.  Hetente egyszer-kétszer Hitler meglátogatta Quirin Diestlt, a Regina Hotel melletti írószer bolt tulajdonosát.  Frau Diestl Hitler nagy tisztelője volt és mindig a legjobb kávét és kalácsot készítette neki.  Diestl vörös hajú, hitler-bajuszos, mokány kis emberke volt.  Ha Hitler arra járt, mindig sikerült összekaparnia némi pénzt számára.  Diestl azonban több volt mint csak anyagi támogató.  Soha nem hagyott ki egyetlen pártgyűlést sem és mindig kész volt ököllel szembeszállni a zavarkeltőkkel.

Oscar Koerner, egy kis játékbolt középkorú tulajdonosa, a párt egyik alapító tagja volt.  Amije csak volt, mind a mozgalomnak adta.  Később még életét is.  (1923. november 9-én halt meg a náci puccsistákra leadott sortűz áldozataként)  Koerner buzgón és lelkesen támogatta Hitler minden új tervét és gyakran ő volt az első aki néhány márkát adott az elgondolás kivitelezésére.  Hirtelen és eleven természetével, Koerner ugyancsak egyike volt a párt azon aktivistáinak, akik gyakran kézitusában védték meg eszméiket.

Azok, akik a párt legnagylelkűbb támogatói voltak, meghívást kaptak a hétfő esti stammtischra a Café Neumaierbe egy régivágású kávéház a Petersplatz és a Viktualien piac sarkán.  A körül-belül 100 férőhelyes kávéház egy hosszú szabálytalan helységből állt, padokkal és faburkolattal.  Hitler itt nem hivatalosan találkozott legodaadóbb támogatóival.  Sokuk középkorú házaspár volt, akik eljöttek, hogy Hitlerrel vacsorázzanak és általában ők fizették ő számláját is.  Ezen emberek egyike sem volt gazdag és minden márka, amit adtak, személyes áldozatot jelentett.  A párt tisztségviselőit kivéve, általában a hétfő esti vacsorázók voltak az elsők akik Hitler új elképzeléseiről hallottak.  Vacsora után Hitler órákig ott maradt és barátságos társalgási modorban a politikáról beszélgetett.

A hétfő estéken általában jelen voltak Hitler ügyének más hűséges támogatói is.  Egy Lauböck nevű család, ahol a hatvanas éveit járó apa magas rangú vasúti tisztviselő volt a Keleti Pályaudvaron és fizetése egy részét rendszeresen a pártnak adta, 18 év körüli fia, Fritz, pedig Hitler titkáraként szolgált.  Egy Wutz nevű szőrmés — néha énekesnő feleségével —, akiről tudott volt, hogy számos alkalommal adott pénzt Hitlernek.  Theodor Heuss, egy helybeli papírgyáros, a Thule Társaság vezető tagja és pénzelője volt a leggazdagabb a jelenlevők között.  Néhanapján Dr. Frederich Krohn, a Thule egy másik tagja is részt vett az összejövetelen.  A fogorvos Krohn gyakran adakozott és ő segített a párt horogkeresztes zászlajának megtervezésében.

Azonban nemcsak a legbőkezűbb támogatók adományi segítették a párt anyagi fennmaradását, hanem az átlag tagoktól származó mindennapi bevétel is.  Minden tagtól elvártak havi egy márka díjat és azon felül amit adni tudott.  De legtöbbjük munkanélküli volt és így alig volt valami többlet bevétel.  „El sem tudja képzelni,” mesélte később Hitler Gregor Strassernek, „micsoda gondot jelentett akkoriban egy vonatjegyre valót összeszedni ha Nürnbergben akartam beszédet mondani.”

Még ha az elszegényedett párttagok tagdíjai és a kis üzlettulajdonosok adományai nem is tűnnek túl soknak — amint arra Hitler is rámutatott —, fontosak voltak a Német Munkás Párt korai napjaiban.  Képes lévén ilyen emberektől rendszeres adományokat gyűjteni, Hitler bizonyította pénzelőteremtő képességét a hadsereg és más esetleges nagy támogatók előtt.  Egyik pártnak sem volt ilyen odaadó szellemű és adakozni hajlandó tagsága.  A Német Munkás Pártot támogató boltosok és kis üzletemberek egy elkeseredett csoportot alkottak.  A hagyományos pártokat támogatókkal ellentétben, ők nem vették könnyen a politikát és hitték, hogy élet-halál kérdéséről van szó.  Egy felől a marxista munkásság, más felől pedig a monopól-tőke szorítását érezték.  A pénzromlás sebesen elemésztette összegyűjtött vagyonukat és a régi középosztálybeli értékek — takarékosság, szorgos munka — hírtelenjében semmivé váltak.  Õk lettek Hitler leghívebb támogatói.  Odaadták pénzüket anélkül, hogy bármit is kértek volna cserébe.  Mint igaz hívők, kérdés nélkül elfogadták a náci elmélet minden pontját, és emlékeznünk kell rá, hogy egy olyan szűklátókörű, hagyományos műveltségben nőttek fel ahol mindennapos volt a zsidóellenesség.  Átélték az I. világháborút amikor a legvadabb nacionalista gyűlöletet ösztönözték, utána pedig az 1918-as forradalom vérengzései megérlelték őket egy olyan valaki számára mint Hitler.  Egyikük sem fogta fel igazán cselekedeteinek lehetséges következményeit.  Készséggel elfogadtak mindent amit Hitler mondott, és az iránta, mint ügyük szónoka iránt érzett személyes tiszteletük lett Hitler párton belüli erősségének kulcsfontosságú tényezője.

Hitler továbbra is egyre nagyobb gyűlések tartása mellett kardoskodott, de Harrer ellene volt.  De a párt végrehajtó bizottsága ekkorra már Hitler oldalán állt.  Harrer tehát lemondott hivataláról mint a párt első elnöke és Anton Drexler lépett a helyére.  Azonban tévedés lenne azt gondolni, hogy Harrer félreállása a Thule Társaság Német Munkás Pártról való lemondását jelentette volna.  Egyszerűen csak arra a megállapításra jutottak, hogy a párt gyors növekedésének fényében a feladat meghaladta Harrer képességét.  A társaság tehetségesebb tagjainak kell bekapcsolódni ha fenn akarják tartani befolyásukat a párt és bámulatos eszmeterjesztő vezetője, Adolf Hitler felett.

Hitler egy hátsószobai vitaklubból tényleges politikai erővé alakította Német Munkás Pártot.  Nem valószínű, hogy ekkor már mint Németország eljövendő diktátora látta volna magát, de képzeletét már elragadta a germán forradalom gondolata ami majd elsöpri a kommunistákat, a szidókat és a szociáldemokratákat, akik 1918 novemberében elárulták a szülőföldet — és kikiáltotta magát ezen elkövetkező forradalom hírnökének.  Arra volt szükség, hogy a felső középosztályon túlra is kiterjedjen a nacionalizmus és a hazafiság.  Hitler hangsúlyozta, hogy a tömegek legalább annyira hazafiasak tudnak lenni mint bárki más.  Nagyon szeretett rámutatni mennyire hatással volt az 1914-es háború kitörésekor a hazaszeretetre való hivatkozás.  Ha egy új párt hasonló tömeghazafiságot akar ébreszteni, annak meg kell győznie a munkásokat, hogy a nemzeti közösség értékelt részei.  Az egyszerű ember viszonzásképpen jogosult társadalmi igazságosságra, tisztességes bérre és biztos megélhetésre.  Hitlernek jó gondolatai voltak, az egyedüli gondot azok közismertté tétele jelentette.

A hagyományos nacionalista gyűlések egyhangúak voltak és jobbára elvi kérdésekkel foglalkoztak.  Hitler érdekfeszítővé és kihívóvá tette gyűléseit.  Kifejlesztette és használta természetes szónoki tehetségét.  Most jó hasznát vette annak amit Bécsben, a háború és a forradalom alatt a propagandáról megtanult.  A szónoklatát fejlesztő egyetlen módszert sem elhanyagolván, délután és este is mondott beszédet, hogy lássa mikor tudja jobban felgerjeszteni hallgatóságát.  Elment majdnem minden müncheni sörözőbe és nyilvános gyűlésterembe, hogy tanulmányozza a hangzást és a légkört.  Mindenek felett megtanulta hogyan érezze hallgatóságát, tudja mit gondolnak és mit akarnak.

Talán őszinte hangzása volt a legellenállhatatlanabb és éppen ezért a legördögibb Hitler beszédeiben.  Az ismeretlen vaskeresztes fiatal veterán egy hang volt a lövészárokból, mi oly szenvedélyesen fejezte ki magát.  Bár polgári ruhát viselt, egy jellegzetes tiszthelyettesé volt viselkedése, merev tartása és keskeny bajusza.  Merev vigyázz állásban, állát felemelve, beszédeit halkan kezdte.  Amikor megragadta hallgatósága figyelmét, hangja mélyebbé és erősebbé vált.  Ahogy fellazult és átérezte beszédét, taglejtésekbe kezdett.  Jobb keze mutató ujjával rámutatott a Németországot fenyegető gonoszra, utána pedig bal keze egy söprő mozdulatával eltörölte.  Az ütem és a jelleg változtatásával akár két óráig is magával tudta ragadni hallgatóságát.  Néha egy elképzelt párbeszédet mondott el, amiben bemutatta a szemben álló véleményét és azután cáfolatával teljesen szétzúzta.  Embereket helyezett el a közönség között, hogy kérdéseket dobjanak be és segítsenek kialakítani a megfelelő hangulatot.  Valóban egyfajta drámai előadás volt ez.  Megfigyelésből, tapasztalatból és ösztöneiből megtanulta hogyan gerjessze és uralja a hallgatók érzelmeit.  Viszont tévedés lenne azt képzelni, hogy értelem nélküliek voltak érvelései.  Hitler beszédeinek egyik legerősebb pontja volt a bontakozó, észszerű kifejlődés.  A befejezés közeledtével taglejtései egyre drámaibbá váltak és amikor beszéde utolsó szakaszát előkészítette, hangjából eltűnt a szenvedély.  Egy csatakiáltással zárt, ami mint ostor csattant fel:  Német Nép Ébredj ! 

Hitler beszédeinek szenvedélye és meggyőződése különösen nagy hatással volt a nőkre.  Õ felismerte ezt és, kifejezetten nőknek szánt kijelentésekkel, ki is használta.  „Sokszor láttam — meséli egy korai náci — amint zavarkeltésre kész ellenzékiekkel bőségesen megtűzdelt tömeg előtt állt és, az első rokonszenvező csoportot keresvén, megemlítette az élelmiszer hiányt, a hazai gondokat vagy a nők kiváló ösztöneit.  Az első éljenzés rendszeresen a nőktől jött, s ez megtörte a jeget.”  Büszke volt magára, hogy tudott „a női érzelmek húrjain játszani.”  Még szavait is gondosan úgy válogatta, hogy hatással legyen rájuk.  Jellemezvén a pénzszűkével küszködő háziasszony gondjait, hogy családjának élelmét megvegye, pontosan azokat a kifejezéseket használta amiket ő is használt volna, ha képes lett volna a nyomasztó helyzet leírásának olyan megfogalmazására.

A korai pártgyűlések legnagyobb adományainak némelyike nőktől jött.  Egy bizonyos Dornberg kisasszony, aki egy alkalommal 300 márkát adott, egyike volt az első nőknek akik megadták magukat Hitler ékesszólásának és pénztárcájukba nyúltak.  Amikor Hitler beszélt, mindig voltak a hallgatóságban olyan nők akik sokkal lelkesebben és nagylelkűbben reagáltak mint a férfiak.  „Õszintén szólva nem lehetett nem észrevenni, hogy ezen lelkes nők némelyike a hisztérikus típus volt, aki érzelmi eksztázist talál a porondon álló előtti megadásban.  Idegeiket tudta borzolni erőszakosságával.  De, sok nő volt aki legalább annyira a tartalom iránt érdeklődött mint a férfiak és anyagi támogatásuk nélkül a párt korai évei sokkal nehezebbek lettek volna.... Ott voltam amikor egy idősebb hölgy, talán ötven éves, a pártirodába jött és felajánlotta az épp akkor kapott teljes örökségét, pedig szegény asszony volt.”

Estéről estére, Hitler München sörcsarnokaiban mind nagyobb tömeg előtt beszélt.  Sikerének fényében, a Thule Társaság fontosabb tagjai is csatlakoztak a Német Munkás Párthoz, hogy folytassák amit Harrer elkezdett.  Egyikük, Dietrich Eckart, később félelmetesen erős személyes hatással lesz majd Hitlerre.

A Bajorország északi részén, egy kis városban, jómódú családban született Eckart elbukott mint jogi növendék, mert túl sokat ivott és túl keveset dolgozott.  Még negyvenes éveiben is egy szegény író és csavargó életét élte Berlinben, népszállókon húzván meg magát vagy padokon kuporogván.  A zsidókat hibáztatta munkája sikerének megakadályozásáért.  Színdarabokat írt és, mint de Sade márki, bolondokházában adta elő őket, őrülteket használván színészekként.  Általában északi és misztikus tárgyú verseket és prózát írt.  Végül, mint író, sikert ért el.  Ibsen Peer Gyntjének fordítása ragyogó volt és elfogadták mint a hivatalos német fordítást, ami folyamatos jövedelmet jelentett számára.  Nemzeti érzelmű körökben különösen kedveltté váltak a norse mitológiáról szóló írásai.  A háború előtt egy ideig a közismert berlini konzervatív napilap, a Lokal-Anzeiger folytatásos történetekkel megbízott szerkesztője volt.  A húszas évek elejére ő szerkesztette és adta ki az Auf gut Deutschot, a zsidóellenes, nagy-német beállítottságú müncheni szatirikus időszaki lapot, aminek egész nagy példányszáma volt.

Eckart vitte a Thule Társaság politikai felfogásába azt az elképzelést, hogy elérkezett az idő egy személyes varázsú politikai vezető megjelenésére.  1919-ben, mielőtt még bárki is hallott volna Adolf Hitlerről, írt egy dalnok verset amiben egy nemzeti megváltó eljövetelét prófétálta, aki egyszerre ismerős és ismeretlen, egy névtelen alak.  Egy kávéházban egyszer egyszerűbben írta le a vezetőt, akire elképzelése szerint Németországnak szüksége van.  „Olyan ember kell nekünk vezetőnek, aki nem ijed meg a géppuska ropogásától.  Jól meg kell ijeszteni a csőcseléket !  Egy tiszt nem teszi meg, az emberek már nem tisztelik őket.  Egy munkás lenne a legjobb, egy volt katona, aki tud beszélni.  Nem kell, hogy túl okos legyen, a politika a legostobább foglalkozás, minden müncheni kofa tud annyit mint a weimari politikusok.  Inkább egy semmire való csibész legyen, aki csípősen tud válaszolni a vörösöknek és ha felé repül egy szék nem szalad el mint valami professzor aki reszketve ül vizes nadrágjában.”  A végső követelmény: Agglegénynek kell lennie, akkor majd megnyerjük a nőket.

Adolf Hitler megfelelt Eckart legtöbb előfeltételének és hamarosan jó barátokká lettek.  Bár általában megvetően és ellenséggel viseltetett az értelmiségiekkel szemben, Eckartban Hitler rokon lélekre talált és jól érezte magát vele.  Társadalmi háttere, egyetemi diplomája és megjelent munkái ellenére, Eckart — mint Hitler is — alapjában véve gyökértelen forradalmár volt.  A két férfi furcsa párost alkotott, mert Eckart külsőre nagyon eltért Hitlertől.  Nagy, izmos ember volt, tiszteletet parancsoló kopasz fejjel és kis szemekkel.  Társaságot kedvelő, féktelen humorú ember lévén, szerette kávéházakban és sörözőkben tölteni idejét.

Személyes érdeklődést tanúsítván Hitler iránt, Eckart hozzáfogott fiatal barátjának a politikai vezető szerepére való előkészítésére.  Vidéki városban, alsó-középosztályban felcseperedvén és felnőtt életében szegénységben élvén, Hitlerből hiányzott egy bizonyos társasági neveltetés és viselkedés.  Soha nem volt még igazi szalonban vagy elsőosztályú étteremben.  Modorának, külsejének és öltözetének finomítására volt szükség ahhoz, hogy a felsőbb osztály tagjaival úgy tárgyalhasson, hogy azok ne leereszkedően kezeljék.  Eckart adta neki első kabátját és rábeszélte, hogy nyírja meg bajuszát és kezdte magával vinni München jobb kávéházaiba és éttermeibe.

Csak kisebb szolgálatok voltak, hogy Eckart a felemelkedő politikai vezetőt jó éttermekbe vitte és számláit fizette.  Õ mutatta be Hitlert először jobb társaságba, és ami még fontosabb, olyan embereknek, akik a Thule Társaság anyagi támogatói voltak.  Később majd ők lesznek azok, akik a náci pártnak is hasomló szolgálatot tesznek.  Bár Eckart nem volt gazdag ember, soha nem volt pénzszűkében és bőkezűen adott a pártnak.  Párttagsági tevékenysége szintén nagy érték volt Hitler számára.  Írói tehetsége és a színes nyelvezethez való érzéke ragyogó propagandistává tette.  Az ő műveinek egyike volt a náci mozgalom lázas harcidala, a Roham !  Roham !  Roham ! 

Az ugyancsak a Thule Társasághoz tartozó, 1918-ban még csak nincstelen bevándorló Alfred Rosenberg volt Hitler másik korai munkatársa, aki segített pénzzel ellátni az új pártot.  A balti születésű Rosenberg 1918-ban menekültként érkezett Revalból Münchenbe.  Húszas éveinek közepén az orosz forradalom felkeltette érdeklődését a politikai iránt és fanatikus kommunista- és zsidógyűlölővé tette.  Bár jól képzett építész volt, Rosenberg eleinte nem talált munkát Münchenben és a Segély Bizottság népkonyháján tartotta fenn magát.

Egy nap Dietrich Eckart irodájába vezette kommunistaellenes politika iránti érdeklődése.  Rosenberg első szava az volt, hogy Eckart használni tud-e egy harcost Jeruzsálem ellen?  Eckart felnevetett, természetesen.  Azután megkérdezte Rosenberget, hogy írt-e már valamit.  Rosenberg nemcsak hogy írt, de el is hozta magával.  Az Orosz-Zsidó Forradalom címmel megjelent cikk bemutatta a kommunizmus és júdaizmus pusztító erőinek oroszországi kegyetlenkedéseit.  A téma tökéletesen beleillett abba a cikksorozatba amit Eckart lapjában folyamatosan közölt a zsidók világhódítási tervéről.

Ettől kezdve Rosenberg gyakran írt cikkeket Eckartnak és számos zsidóellenes füzet megírásában működtek együtt.  Időközben Rosenberg csatlakozott a Thule Társasághoz.  Amikor 1918 novemberében Münchenben kitört a forradalom, mindketten ellene voltak és végül menekülniük kellett.

Rosenberg és Hitler 1919 őszén találkozott először, Eckart otthonában.  Beszélgettek róla, hogy a marxizmus ugyanúgy aláássa az államot mint ahogy a kereszténység szétmarta a Római Birodalmat.  Néhány nappal később Rosenberg meghallgatta Hitler egyik beszédét.  Ahogy később erről írt:  „Egy német frontkatonát láttam amint tiszta és meggyőző módon hozzáfogott ehhez a nagy küzdelemhez, egy szabad ember bátorságával csakis önmagára számítva.  Ez volt az, ami az első tizenöt perc után Adolf Hitlerhez vonzott.”  1919 vége felé Rosenberg belépett a Német Munkás Pártba.  A zsidók kommunizmusban viselt szerepének kutatása lett a feladata.

Tökéletesen beszélvén oroszul és jól ismervén az országot, Rosenbergnek nem volt nehéz a párt keleti szakértőjévé válni.  Ekkoriban zavaros harcok folytak Németország keleti határain, miket nem határozott meg végérvényesen a Versailles-i békeszerződés.  München tele volt fehéroroszokkal, akik remélték, hogy a balti német szabadcsapatok vagy esetleg egy reakciós német kormány — ha ilyen kerülne hatalomra Berlinben — majd bevonul Oroszországba és kisöpri a kommunistákat.  A fehéroroszok közül soknak volt pénze és a pénz volt a küszködő Német Munkás Párt egyik alapvető szükséglete.  Tehát az elszegényedett menekült Rosenberg kapcsolatot teremtett Hitler és vagyonos orosz emigránsok között.

Mint a párt zsidó ügyekbeni szakértője, Rosenberg volt az aki Hitlernek megmutatta a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyve című füzetet, a fehérorosz zsidóellenesek legfontosabb propagandaokmányát.  A füzet állítólagosan a zsidó vezetők 1897-es titkos tanácskozásának hivatalos feljegyzése — ez volt az első nemzetközi cionista tanácskozás éve — és egy borzalmas összeesküvést tár fel az európai társadalom aláásásáról és az összes kormány megdöntéséről.  A marxista forradalom és a nemzetközi pénzügyi manipuláció lenne ezen összeesküvés alapvető fegyvere.

Hitlert elbűvölte a jegyzőkönyv és azonnal felismerte propagandaértékét.  A Thule Társaság a Ludwig Müller kiadónál megszervezte a Jegyzőkönyvek német nyelvű kiadását.  Rendkívüli volt a siker és kiadás kiadást követett.  Az akkoriban Münchenben élő Konrad Heiden feljegyezte, „a kis kötetet osztogatták és széltében terjesztették, a jó ügy pedig olyan támogatókra talált, akik névtelenek kívántak maradni.”

Az a hír járta, hogy Eckart, Rosenberg és a Thule Társaság más tagjai szellemidéző és újpogány szeánszokat tartottak fehérorosz emigránsok egyik csoportjával.  Az biztos, hogy sok felsőbb osztálybeli orosz menekült érdeklődött az ilyesmi iránt és II. Miklós cár és felesége is lelkes spiritiszták voltak.  Viszont nehéz pontos értesüléseket szerezni a Thule Társaságon belüli tevékenységről.  Maga a társaság is több különböző rétegre oszlott.  A felszínen ott volt a tömegfogyasztásra kibocsájtott pán-germán propaganda, utána jöttek a titokkutató tevékenység különböző szintjei, majd pedig egy feltételezett belső kör, aminek tagjai újpogány rítusok útján magasabb rendű beavatást nyertek.  Egyik csoportnak sem volt világosan látható túlsúlya.  1918-ban például Sebottendorff leckét adott a varázsvesszőkről, amit Johannes Hering, a társaság egy másik tisztségviselője erősen kifogásolt, mert úgy gondolta, az ilyen eszetlenségek rontják a Thule hírnevét.

Nem tudni, hogy a miszticizmus csupán a félig-meddig törvényellenes tevékenység álcája volt-e, avagy a politikai eszmeterjesztést szánták egy gazdag és befolyásos csoport titokkutató szertartásainak elleplezésére.  Pauwels és Bergier, A Varázslók Hajnala (Le matin des magiciens) című könyvükben színes bár kissé eltúlzott leírást adnak a Thule Társaság legbelsőbb körének mélyen rejtett tudásáról.  „A germán fajjal egyidős a Thule legendája.  Feltételezetten egy sziget volt, ami eltűnt, valahol messze északon, Grönland vagy Labrador környékén.⁽³⁾  Akárcsak Atlantiszról, Thuléról is azt tartják, hogy egy letűnt műveltség mágus központja volt.  Eckart és barátai hitték, hogy nem pusztult el Thule minden titka.  Az emberek és túlvilági értelmes lények közötti teremtmények a beavatott rendelkezésére bocsájthatnak olyan erőforrásokat, amik segítségével Németország újra a világ ura és az emberi fajták mutációjából kifejlődő új csodafaj bölcsője lehet.  Egy napon elindulnak majd légiói, hogy megsemmisítsék mindazt ami a Föld szellemi küldetésének útjában áll és vezetői olyan férfiak lesznek akik az erőny kútfőjéből merítvén, az ősi világok nagyjai által vezetvén mindent ismernek majd.  Ez volt a mítosz amire Eckart és Rosenberg árja tantétele alapult.”

Mialatt Eckart a titokkereséssel, Rosenberg pedig az orosz zsidóellenes arisztokraták kísérgetésével volt elfoglalva, Hitler serényen dolgozott propagandahadjáratán, hogy mozgalmának tömegtámogatást nyerjen.  Bár 1919 telén még a hadsereg kötelékében volt, mint a leszerelő katonák politikai oktatója, erejének nagy részét már a Német Munkás Pártra fordította.  Felismerte, ha a párt növekedni akar, hivatalos irányvonalra van szüksége.  Drexler konyhájának szerény környezetében tartott számos tanácskozás után, Hitlernek és Drexlernek sikerült összeállítania egy 25 pontos pártprogramot.  Eckart néhány stílusbeli javítást tett és 1920. február 6-ára kialakult a végleges forma.

Hitler úgy gondolta, az új párt programjának kihirdetése jó alkalom lenne híveinek tűzkeresztségére.  Egy tágas teremre és nagy hallgatóságra volt szükség, lehetőség szerint sok kommunistával megtűzdelve.  Több éves propaganda tanulmányaiból tudta, hogy az emberek jobban emlékeznek a beszédre ha küzdeniük kell érte.  A konzervatív pártok gyávaság benyomását keltették amikor a kommunisták zavarkeltése miatt berekesztették gyűléseiket.  Ezzel szemben Hitler és követői úgy tervezték, hogy kiállnak és harcolnak, és ezáltal elnyerik közönségük tiszteletét.

Február 24-ére tehát kibérelték a Hofbräuhaus főtermét.  Hitler és elvtársai pedig a gyűlést hirdető élénk vörös plakátokat ragasztottak ki egész Münchenben.  Ez felbosszantotta a kommunistákat, akik a munkásoknak követelték a vörös színt, és úgy határoztak, hogy véget vetnek az effajta reakciós trükköknek.  24-én este fél nyolcra teljesen megtelt a terem.  Több mint 2000 ember jött el, sokuk, a gyűlés feloszlatására elszánt kommunista.  Marc Sesselman, az este elnöke, a Thule Társaság és a Német Munkás Párt tagja nyitotta meg a gyűlést.

Dr. Johannes Dingfelder, egy régivágású konzervatív nacionalista volt az első szónok.  Elmondta, hogy munkán, renden és áldozaton múlik a haza üdvössége, de érezvén, hogy feszültség van a levegőben, óvatosan kerülte a zsidókra vonatkozó megjegyzéseket.  Jámbor elvonatkoztatását egy Goethe idézetfélével fejezte be.  Herr Sesselmann megköszönte a beszédet, utána pedig a kommunistáknak, hogy csendben maradtak.  Valószínűleg inkább unalmukat fejezték ki mintsem türelmüket, és különben is, a következő szónokra tartogatták erejüket.

Amikor Hitler lépett a dobogóra, a hangnem többé már nem volt udvarias.  Rátámadt a berlini kormányra, megvádolván a keservesen keresett megtakarításokat máris emésztő tornyosuló inflációban viselt közvetlen felelősséggel.  S ezután hozzáfogott a zsidók elítéléséhez.  A kommunista vezetők legtöbbje zsidó, mondta.  Õk a felelősek az 1918-as forradalomért és Németország vereségéért.  Csakis az ő érdekeiket szolgálja az osztálygyűlölet, és ők voltak akik Versaillesban rabszolgának adták a nemzetet.

Mielőtt folytathatta volna, felzúdulás tört ki.  A kommunisták és a szocialisták szervezett közbekiáltásokkal félbeszakították.  Azonban nemcsak a marxisták jöttek szervezettek a gyűlésre.  Hitlernek és Röhmnek gondja volt rá, hogy a helységben stratégiailag csoportosítsák a hűséges háborús bajtársakat és más híveket.  Heves kézitusa tört ki, de néhány percen belül helyreállt a rend.

Hitler ekkor felvetette az új pártprogramot és pontról pontra bemutatta hallgatóságának.  A taps kezdte elnyomni a közbekiáltásokat.  Mire befejezte, a közönség nagy része az ő pártján állt és bizonyos volt benne, hogy történelmi pillanathoz ért.

Külső megjelenésre a tömegek és nem a párt anyagi támogatóinak megnyerésére szánták a programot.  A majdnem minden pontban használt erős érzelmű nyelvezet ellenére, nem pusztán népámítás vagy minden építő javaslat nélküli tervezet volt ahogy azt néha jellemezték.  A fajvédő és zsidóellenes elmélet mellett szilárd elhatározottság volt benne a kapitalizmus visszaéléseinek megszüntetéséről, az osztályellentétek elsimításáról és a nehéz helyzetben lévő alsó-középosztály azonnali megsegítéséről.  Emellett minden érdekcsoport megbékülését célozta egy egységes nemzeti közösségben.

A gazdasági kérdésekre vonatkozó pontok némelyike csak a zsidó üzletembereket hozta volna hátrányos helyzetbe.  A 16. pont például a nagyáruházak köztulajdonba vételére és kiskereskedőknek alacsony bérleti díjért való átadására hívott fel.  Más pontok viszont közvetlenül érintették majdnem a teljes uralkodóosztály érdekeit.  Minden nem munkával szerzett jövedelem (11.) és minden háborús haszon(12) elkobzandó lett volna.  A 14. pont a nagykereskedelem hasznának felosztására szólított fel.  A 17. pontban a földspekuláció betiltásával együtt, bizonyos homályos földreformot is előterjesztettek.

A program lényegében magában foglalta az eljövendő nemzetiszocialista tanok csíráit.  Benne voltak a széleskörben elfogadott megállapítások amiket később a mindenható állam alapjává lehetett tenni, mint például a közjó előbbre való mint az egyén érdekei.  A külpolitikára vonatkozólag, voltak pontok amik a Versailles-i szerződés semmissé nyilvánítását és minden német egyetlen államba való egyesítését követelték.

Nem valószínű, hogy tőkésellenes pontokat építvén a párt programba, Hitler a felsőbb körök anyagi támogatását remélhette volna.  Sőt, a hofbräuhausi közzététel minden részlete a propaganda, az erőszak, a rosszindulatú zsidóellenesség és a tűzetokádó szónoklat csak elejét venné, hogy gazdagabb emberek a pártot támogassák.  Viszont akkoriban még mindig fennállt a kommunista forradalom veszélye, és ha a kommunista erők minden ipari körzetben egyszerre lépnének, a katonákban szűkölködő hadsereg képtelen lenne leverésükre.  A felsőosztálynak és a tábornokoknak egy új, nemzethitű pártra volt szüksége, hogy a tömeget megnyerjék és az embereket elvonják a marxistáktól.  Magas körök tagjai aligha csatlakoztak volna egy ilyen párthoz, de ettől függetlenül hasznos szövetségesnek bizonyulhatott, merthogy Hitler a kommunista erőszakra erőszakkal válaszolt.  Nyilvánvalóan nem szerették volna ha konzervatív pártjaik gyűléseit is erőszak jellemezné, de egy esetleges kommunista forradalom alkalmával mindenképpen szükségük lenne egy hazafias munkás pártra, aminek tagjai hajlandók harcolni.  Hitler terve aligha vallhatott kudarcot.  Egyszerre a tömegek és a hatalmi elit kielégítését is felkínálta.  Az uralkodó osztály azonban nem sietett keblére ölelni a népvezért.  Hitler keserűen fakadt ki a felső tízezer ellenségességét látván:  „Mi bajuk van velem?  Hogy nincs címem, hogy nem vagyok orvos vagy főtanácsos?  Ezt nem tudják megbocsájtani?”  Más alkalommal megemlítette, hogy nem annyira politikai nézetei miatt fordulnak el tőle, hanem inkább azért, mert csupán egy szegény ördög, aki ki merte nyitni a száját.

Hitler nem volt népszerű a müncheni társaságban.  A szalonok Eckart segítsége ellenére is zárva maradtak előtte.  Néha felvetődik, hogy a városon kívüli villában lakó Carola Hoffmann asszony volt az egyedüli kivétel a jó társaság Hitler iránti általános lenézése alól.  A 61 éves hölgy bizonyos értelemben a Hitlernek oly annyira hiányzó anya szerepét vette magára.  Hoffmann asszony ott volt a mozgalom néhány korai, sörcsarnoki összetűzésénél, indított egy pártcsoportot és udvarháza egy ideig a párt nem hivatalos központja volt.  Viszont Carola Hofmann egy iskolaigazgató özvegye sem előkelő, sem gazdag nem volt.  Kényelmesen élt férje megtakarított pénzéből, de adományai bár gyakoriak voltak mindig kis összeget tettek ki.  Jobbára inkább kaláccsal támogatta Hitlert mint pénzzel.

Egy héttel a hofbräuhausi gyűlés után Hitler ösztönzésére a Német Munkás Párt Német Nemzetiszocialista Munkás Pártra változtatta nevét.  A névváltoztatás persze mit sem segített a párt elkeserítő anyagi helyzetén.  Bár minden osztályból csatlakoztak a mozgalomhoz, a nagy többség a szegények közül került ki.  Egy, az idejét a pártnak szentelő régi tag ekképpen emlékezett vissza a Hitler emberei előtt álló pénzgondokra:  „A náci szervezet pénz tekintetében napról-napra élt.  Nem volt pénztár amiből terembérletre, nyomdaköltségre vagy a csődünkkel fenyegető ezer más kiadásra pénzt lehetett volna kivenni.  Csakis a tagdíjra számíthattunk és az nagyon kevés volt, csupán egy csepp a tengerben.  A beszédek alkalmával tartott gyűjtésekből néha nagyobb összeg folyt be, de erre nem építhettünk.  Alkalmakként egy-egy gazdag nácibarát nagyobb adományt tett — volt amikor tényleg komoly összegben —, de így se volt soha elég pénzünk.  Mindenre pénz kellett és helyzetünkben minden kiadás óriásinak tűnt.  Sokszor nem volt pénzünk egy-egy világrengető gyűlés plakátjainak kiragasztására.

Ahelyett, hogy fizetést kaptunk volna, nekünk kellett adakoznunk, hogy folytathassuk a munkát.  Csak néhány írnok és tisztviselő kapott fizetést és a tagság nagy többsége napközben valahol máshol dolgozott a megélhetésért.  A párt teljes idejű alkalmazottai így egy vegyes csoportot alkottak, mert mindössze hármójuknak volt elegendő pénze önmaga ellátására, a többiek napi ételükért dolgozó munkanélküliek voltak.”  Hitlernek azonban valahogy mindig sikerült elegendő pénzt összekaparnia a mozgalom továbbviteléhez.

1920. március 13-án szélsőséges reakciós körök hatalomátvétel kíséreltek meg Berlinben.  Egy alig ismert porosz köztisztviselő, Dr. Kapp vezette a puccsot, amiben az Ehrhardt szabadcsapat dandárra támaszkodott.  Ebert elnök és kormánya kénytelen volt Drezdába menekülni.  A Nemzeti Párt legjobboldalibb szárnyát kivéve, szó szerint senki nem támogatta a megmozdulást, mi több, még az uralkodóosztály is ellene volt.  A vezető gyárosok elítélték a hatalomátvételt, a hadsereg-főparancsnokság pedig megtagadta az együttműködést.  Utána meg a Szociáldemokrata Párt általános munkabeszüntetést hirdetett, aminek következtében Kapp és szabadcsapatos barátainak politikailag tehetségtelen kormányzata omlásnak indult.

Münchenben a Wittelsbach monarchia konzervatív támogatói kik önállóbb bajor államot szerettek volna — úgy döntöttek, kihasználják az alkalmat és ők is puccsot hajtanak végre.  13-án este a bajor katonai vezetők átnyújtották ultimátumukat Johannes Hoffman szociáldemokrata kormányának — hogy mondjon le, különben elmozdítják.  Gustav von Kahr vezette a hadsereg által támogatott új kormányt.  Ő egy reakciós monarchista volt, kinek családja nemzedékeken keresztül a bajor királyt szolgálta.

Noha a bajor királyságpártiaknak nem állt szándékukban Kapp új berlini kormányával egyesíteni erőiket, mégis úgy döntöttek, hogy egy összekötőt küldenek Berlinbe a kapcsolat fenntartására.  Meglepő, de Hitlert és Eckartot választották.  Egy katonai repülőgépek bocsájtottak rendelkezésükre és ők pedig még a rossz idő ellenére is azonnal útnak indultak észak felé.  A pilóta eltévedt a viharban és Berlintől 60 kilóméterre, Juterborgban tette le őket.  A sztrájkolók barikádokat állítottak fel az utak mentén és egyetlen vonat sem közlekedett.  Ha a szocik ismerték volna Eckart és Hitler valódi célját, bizonyosan a helyszínen agyonlőtték volna őket.  Eckart azt adta elő magáról, hogy papírkereskedő, a kecskeszakállal álcázott Hitler pedig, hogy a titkára.  Útjukat folytatván, épp akkor értek Berlinbe amikor a Kapp-kormány öt napos fennállása után összeomlott.

Bár a küldetés így célját vesztette, Hitler számára azért mégis sikeresnek bizonyult az út.  Kapcsolatba került észak-németországi jobboldali erőkkel, kiket olyan nagytőkések támogattak mint például a mozdonygyáros Borsig.  Bemutatták szabadcsapatok és befolyásos nacionalista csoportok, mint a Stahlhelm (acélpajzs) — egy reakciós veterán szervezet a junkerek (porosz földbírtokos arisztokraták) támogatásában — vezetőinek és találkozott szélsőséges jobboldali üzleti érdekeltségek tisztségviselőivel.  Minden bizonnyal az volt látogatásának legizgalmasabb pillanata amikor bemutatták Ludendorff tábornoknak, aki a világháborúban a második legmagasabb rangú tiszt volt és akkor úgy tekintettek rá mint a hazafias tábor rangidős tisztje.  Hitler növekvő politikai jelentőségét mutatta, hogy a tábornok kezet fogott a tizedessel.

Dietrich Eckart szintén nagy segítség volt Hitler megismertetésében, merthogy bejáratos volt a berlini társaság magasabb köreibe, lévén egy időben a helyi konzervatív napilap drámakritikusa.  Sok vagyonos család otthonába bemutatta Hitlert.  Hitler különösen nagy hatással volt az őt fogadó hölgyek egyikére, Helene Bechstein asszonyra, a zongoragyáros Carl Bechstein feleségére.

Hitler eleinte kissé kényelmetlenül érezte magát a Bechstein rezidencián — egy 1870-es években épült óriási házszörnyűség Berlin központjában.  A belső díszítés és a bútorzat is igen nagyra törő volt, a berlini felső tízezer stílusában.  A cseresznye nagyságú gyémántokat viselő Bechstein asszony barátságos mosollyal fogadta Hitlert.  A magabiztos, élénk nőt izgatta kezdeti tartózkodása és próbálta szóra bírni.  Amint a politikára terelődött a beszélgetés, Hitler felélénkült és megeredt a nyelve.  Mielőtt még az este véget ért volna, Hitler megtalálta első előkelő támogatóját.  Bechstein asszony pártfogására, Hitlert végre befogadták a felső körökbe.  Még fontosabb, hogy Helene Bechstein hamarosan meglehetős adományban részesítette a pártot és barátait is támogatásukra ösztönözte.

Hitler 1920. március 31-én tért vissza Münchenbe és másnap végleg eldöntötte, hogy kilép a hadseregből.  Felvette zsoldhátralékát és utoljára kilépett a laktanya kapuján.  Nem az a fontos, hogy politikai pályafutásának első évében Hitler katonai fizetésből élt, hanem az, hogy parancsnokai utasítására cselekvő katona volt.  Mint ilyen, Németország legerősebb intézményének támogatását és védelmét élvezte.  Leszerelése azonban nem jelentette azt, hogy megszakadt volna a kapcsolat közte és korábbi alkalmazója között.  Hitler lépése mindkét fél számára előnyös volt.  Az utóbbi idők sikereinek köszönhetően az emberek kezdtek érdeklődni iránta és fennállt a veszélye, hogy a sereg bábjának kiáltják ki.

Ettől kezdve Hitler a saját lábán állt és teljesen a politikának szentelte magát.  Az Isar folyó közelében, a Thierschstrasse 41. alatt kibérelt egy szobát.  Ideje java részét a pártközpontban töltötte, de fizetést nem fogadott el, hogy ne legyen alkalmazottként feltüntetve.  Senki nem tudta hogy miből élt és pártbeli ellenfelei hamarosan kíváncsiskodni kezdtek.

Azonban ha jobban szemügyre vesszük, eloszlik a rejtély.  Hitler azért tudott meglenni fizetés nélkül, mert roppant spártai volt életmódja.  A Reichertné asszonynál bérelt szoba nagyon kicsi — alig 3m széles — és elhanyagolt volt.  Egyszerű katonai vaságya túl széles volt és benyúlt az egyetlen ablak alá.  A padlót olcsó, megviselt szőnyeg és két kopott szőnyeg takarta.  Az ággyal szembeni falon egy összetákolt könyvespolc volt és rajta nem éppen ilyen szerény környezetbe illő könyvek.  Az ágyon kívül egy szék és egy nehéz asztal képezte a szoba bútorzatát.  A falak elviselhetetlenül sivárak lettek volna Hitler rajzai és vízfestményei nélkül.

Az állással rendelkező párttagok gyakran meghívták vacsorázni.  Később, amikor elvtársaival a régi időkről beszélt, Hitler megjegyezte, „őrület, hogy micsoda takarékosan kellett élnünk.”  A párttal rokonszenvező piaci árusok néha hoztak neki egy-egy tojást.  Gyakorlatilag egész ősszel tiroli almán élt, mert akkor nagyon olcsó volt.  Alkalmakként keresett némi pénzt amikor hazafias csoportok gyűlésein díjért beszédet mondott, vagy ha a hadsereg számára valami hírszerző munkát végzett.  De még ilyenkor is csak a legszükségesebbekre költött, mert, ahogy később mondta, minden márka a pártnak kellett.

Nem sokára azonban Hitler egy luxust megengedett magának:  egy gépkocsit.  Nagyon kevés jármű volt akkoriban Münchenben, de ő egész bele volt bolondulva, hogy egyhez hozzájusson.  Gyakran látták bemutatótermekben, amint használt kocsikat nézegetett.  Azt mondta, kell neki egy kocsi, hogy a pártgyűlésekre gyorsabban eljuthasson.  És egyébként is, egy gépkocsi előnyhöz juttatná a marxistákkal szemben, akik villamossal vagy gyalog jártak.  Utóvégre sikerült egy öreg járgányra szert tennie, ami inkább egy tetőtlen fiákerre hasonlított mintsem gépkocsira.  Később vett egy használt Selve-t — olyan pénzből, amiről az egyik párttag azt mondta, „titokzatos módon kerítette valakitől.”  Ez a kocsi sem volt sokkal jobb mint az előző és szörnyű módon zakatolt.  Akik látták, azt mondták, úgy tűnt mintha egyszerre négyfelé akart volna elindulni.  Mindettől függetlenül, Hitler úgy vélte, egy gépkocsi bizonyos tekintélyt kölcsönöz neki és a pártnak, és többé nem látták sem buszon, sem villamoson.

1920 nyarán Hitler a párt jelvényeként bevezette a horogkeresztet.  A fehér körben vérvörös zászlóra festett fekete horogkereszt roppant szemet szúró látvány volt.  A zászló első megjelenéséről Hitler megjegyezte, „csodálatosan megfelelt a fiatal mozgalomnak... Senki sem látott még ilyet azelőtt, mintha csak lobogó fáklya lángja lett volna.”  Nagyon komolyan vett olyan dolgokat mint a zászlók, jelvények és egyenruhák megtervezése, mert úgy tartotta, a mozgalom sikere nagymértékben függ a tömeg előtt azonnal világos jelképek használatától.  A párton belül senki sem vitatta Hitler módszereit, merthogy láthatóan hatásosak voltak, hiszen 1920 nyarának végére több száz tagjuk és több ezer támogatójuk volt.

1920. december 18-án a Nemzetiszocialista Párt egy olyan lépést tett, ami jelezte, hogy a peremmozgalmak sokaságából életképes politikai erővé emelkedett — saját napilapot szerzett, a Völkischer Beobachtert.  Az újságnak nem volt nagy példányszáma és súlyosan el is volt adósodva.  Ez volt az első alkalom, hogy Hitler nagyösszegű pénzadományt kapott.  Részben a hadsereg titkos alapjából, részben pedig egy gyárostól, és ez nagyon fontos fejlemény.  Thule társasági tagok voltak a Völkischer Beobachter fő részvényesei, tehát a lap megvásárlása jelezte, hogy a Nemzetiszocialista Párt jelentőségében kezdi túlhaladni alapítóját.

A Thule Társaság 1918-tól 1920-ig tartotta kezében a Völkischer Beobachtert, amire úgy tekintettek, mint Bavária vezető jobboldali zsidóellenes lapja.  Käthe Bierbaumer kisasszony, a Thule Társaságot vezető Rudolf von Sebottendorff szeretője és pénzelője volt az újság főrészvényese.  Dora Kunze asszony, Sebottendorff, nővére szintén társtulajdonos volt.  1920 elején a lap további adósságot halmozott fel és tőkére volt szüksége.  Az új pénz egy része a Nemzetiszocialista Párttól és támogatóitól jött.  A müncheni Vállalati Bíróság bejegyzése szerint 1920. március 20-án az alábbiak voltak a Völkischer Beobachter részvényesei :

Decemberre a csőd szélére jutott a lap.  A bevétel egyre csökkent, az adósság viszont halmozódott.  A müncheni jobboldali csoportok pénzért szaladgáltak, hogy megszerezhessék az ellenőrzést a Beobachter fölött, mielőtt még az az elszakadáspártiak kezére kerülne.  A pénz utáni hajsza végül is véget ért amikor Dietrich Eckartnak sikerült 60000 márka kölcsönt szereznie Ritter von Epp tábornoktól.  A szóbeszéd azt tartotta, hogy titkos katonai alapól származott az összeg.  Eckart Epp javára személyes visszafizetési kötelezvényt írt alá 1920. december 17-én.

A teljes vételár 120000 márka volt, és emellett még átvállalták a lap 250000 márkás adósságát.  Honnan jött a másik 60000?

December 17-en Hitler személyes kérelemben fordult Dr. Gottfried Grandel, augsburgi gyároshoz, aki nem régiben néhány mérsékelt adományt tett a párt javára.  Meglepő, de beleegyezett, hogy segít.  Õ és Simon Eckart — a Hansa Bank tisztségviselője — folyósította a vételár egy részét és kezességet adtak az ügylethez.  Nem sokkal az adás-vétel lebonyolítása után, Bierbaumer kisasszony és Kunze asszony megjelent Grandelnél a teljes összegért és meg is kapták az 56.500 márkát.  Bár a szükséges pénz legnagyobb részét Grandel és von Epp adta, mások is hozzájárultak kisebb összegekkel.  Például Dr. Gutberlet 5 000 marka értékű részvényt adott Hitlernek, és bizonyára Eckart is adott bele valamennyit a saját pénzéből.

Karácsony napján bejelentést tettek közzé a Völkischer Beobachterben, tudatván, hogy a náci párt nagy áldozatok árán átvette az újságot „hogy a Germanizmus könyörtelen fegyveréve fejlessze.”  Grandel és a hadsereg hozta e „nagy áldozatot.”  Egy 7000 példányszámú lap megvásárlása óriási előrelépést jelentett az új pártnak, aminek alig ezer tagja volt.  Azonban az még jelentősebb, hogy Hitler ekkora összeget tudott keríteni megvásárlására.  Nagy rábeszélő tehetségre volt szükség, hogy egy kis szélsőseges csoport fiatal agitátora meggyőzzön egy olyan gyárost, mint Grandel, hogy 60.000 márkát adjon, még akkor is, ha a hadsereg hasonló összeggel vállalt részt.  Gyárosok és üzletemberek rendszerint a megalapozott, „megbízható” pártokat támogatták, de egy újabb kommunista felkelés erősödő jelei kétségtelenül fogékonyabbá tette őket Hitler kérése iránt.

Hitler elmondása szerint kevéssel azután, hogy a párt megszerezte a Völkischer Beobachtert, München egyik forgalmas utcáján sétált amikor találkozott Max Amann-nal, akivel egy ezredben szolgált és akit a háború óta nem látott.  Amann nem különösebben érdeklődött a politika iránt, de Hitler rábeszélésére részt vett egy náci gyűlésen és nem sokkal később belepett a pártba.  Erős, sportoló kinézetű, kicsi ember volt, nagy feje két válla között alig észrevehető nyakán ült.  Megjelenése nem árulkodott különösebb értelemről.  Megelőzőleg joghallgató volt és a háború után jó állast kapott egy hitel banknál.

Hitler ajánlatot tett Amann-nak, hagyja ott állasat és legyen a párt gazdasági intézője.  Hitler elbeszélése szerint Amann először úgy gondolta visszautasítja az ajánlatot.  A banknál biztos előmenetelnek és nyugdíjnak nézhetett elébe, ugyanakkor az állás a kis náci pártnál sokkal kisebb fizetést és egy bizonytalan jövőt jelentene.  Hitler két órán keresztül gyakorolta rábeszélőképességét.  „Mit ér a nyugdíjad, ha egy napon a kommunisták felakasztanak egy lámpaoszlopra?”  Amann három napig latolgatta a dolgot míg végül is elfogadta az állást.

Amann ragyogó választás volt — hatékony, takarékos, megvesztegethetetlen és minden személyes politikai nagyravágyás nélkül.  Amann pontosan megfelelt a feladatra.  Józan gondolkodású üzleti szemléletet vitt a pártügyekbe.  Jelszava az volt „Fizettessék meg a propagandával annak költségeit !”  Hitler később különösen dicsérte Amannt a párt lapjának gazdasági vezetéséért:  „Elsősorban és legfőképpen... Amman érdeme azon tény, hogy küzdelmünk ideje alatt képes voltam a Völkischer Beobachtert a lábán tartani az átvétel előtti kudarcai ellenére.  Mint értelmes üzletember, nem volt hajlandó felelősséget vállalni olyan vállalkozásokért, amiknek nem voltak meg a gazdasági előfeltételei a lehetséges sikerhez.”

Max Amann tagja volt a Thule Társágnak.  Mindenki, aki a társasághoz tartozott, tudott Hitler tevékenységéről és aligha lehetséges, hogy Hitler ne vette volna észre egy régi bajtársát a Thule-tagok között.  Nem valószínű, hogy Hitler a pillanat hatása alatt tette ajánlatát, vagy hogy Amannak különösebb gondjai voltak, hogy elfogadja-e.  Amikor a Thule Társaság átadta a Völkischer Beobachtert a náci pártnak, biztosan kikötötte a megállapodásban, hogy egy Thule-tag (Amann) legyen az újság pénzének kezelője, mi több, legyen a „párt gazdasági intézője,” minden part-pénz ellenőrzésével megbízva.

Azonban ez nem jelenti azt, hogy Amann nem lett volna ragyogó üzleti szakember.  Sőt, Thule társasági kapcsolatainak jóvoltából rövid lejáratú hiteleket szerzett a pártnak, olyan időben, amikor senki más nem tudott pénzt keríteni.  Amann-nak több alkalommal sikerült meghosszabbítást kapnia az adósságra amikor az a Völkischer Beobachter csődje, vagy fennmaradása között döntött.  Amann, mint a párt pénzügyi vezetője, Eckart, mint a párt lapjának szerkesztője és Rosenberg, mint segédszerkesztő — a Thule Társaság kapcsolata erősebb volt mint valaha.  Minthogy a Thule Társaság és a náci párt alapideológiája azonos volt, ezek az emberek egyszerre lehettek hűseges nácik és társasági tagok.

A Nemzeti Szocialista Párt taglétszáma 1921 nyarára 3000-re emelkedett.  Az év júliusában Hitler hat hétre Berlinbe utazott, hogy észak-német jobb oldali vezetőkkel tárgyaljon.  A Bechstein villában lakott és minden délután szónoklatot tanult egy dráma oktatótól, hogy segítsen osztrák tájszólásán és erősítse hangját.  Találkozott a kiemelkedő nacionalista vezetővel Reeventlow gróffal, kinek francia felesége, a volt d'Allemont bárónő, bemutatta a Walther Stennes, szabadcsapatos vezetőnek (aki hamarosan csatlakozott a nácikhoz).  Megismerkedett Yorck von Wartenburg gróffal is, aki felismerte, hogy a mozgalom hasznos lehet egy kommunista forradalom esetén.  Von Wartenburg ösztönözte Hitlert, hogy tegye át a központot Berlinbe és anyagi támogatást ajánlott ha a költözés mellett dönt.

Dr.  Emil Gansser — befolyásos kapcsolatokkal rendelkező nácibarát és Dietrich Eckart jó ismerőse — számottevő segítség volt.  Mint a Siemens & Halske cég egyik igazgatója, jól képzett és tiszteletre méltó személy volt.  Merev fehér gallért és keményített inget hordott és mindig fekete kabátba és csíkos nadrágba öltözött.  Ganssernek sikerült elintézni, hogy Hitler beszelhessen az előkelő Berlin Nemzeti Klubban.  A junkerekből, tisztekből és üzletemberekből álló hallgatósagára tett benyomás általában kedvező volt.  Azonban csak nagyon kevesek érdeklődtek különösebben;  viszont ezek között volt Schröder tengernagy, a német tengerész-gyalogság volt-parancsnoka.

Másnap Hitlert elvitték a Tiszti Klubba.  Itt újra találkozott Schröderrel, aki — írta Hitler — „a legjobb benyomást tette rám.”  Abban az időben a radikális náci irányvonal a legtöbb tiszteletre méltó embert riadalommal töltött el.  Amint Hitler maga is elismerte:  „Még az is elborzasztotta őket, hogy esetleg mások megtudják, hogy akár csak hallottak is rólunk.”  A konzervatívokat különösen megrettentette, hogy a nácik a kormánytól segély intézkedéseket, a sajtó mentességének (szabadság) megszüntetését és zsidóellenességet követeltek.  „De Schröder tengernagy,” mondta Hitler, „minden fenntartás nélkül elfogadta az egészet.”  Schröder volt az első igazi náci támogató a magasabb katonai körökből.  Ez Hitler egész szép sikere volt.  Egy katonás társadalomban, mint Németország, számottevő tekintélyt jelentett egy új párt számára, hogy egy magas rangú tisztet tudhatott támogatói között.  Mi több, a tengernagy nagy segítség volt Hitler nézeteinek terjesztésében a porosz felsőbb osztály köreiben.

Talán egy kissé furcsán hat, hogy a hadsereg által Hitlernek nyújtott támogatás ellenére, egy tengernagy volt az első magas rangú tiszt aki a pártba belepett.  De nem az, ha figyelembe vesszük a titkos kapcsolatot a német haditengerészet és a Thule Társaság között.  A Bajor Hadsereg és a Thule Társaság nem mint szövetségesek támogatták Hitlert.  Új bizonyíték feltárja, hogy valójában vetélytársak voltak — mindkettőjük azért támogatván Hitlert, hogy befolyást gyakorolhassanak rá és felhasználják saját céljaikra.

A politikai nehézségektől szorongatott Németországban a régi vetélkedés Bajorország és Poroszország között újra felerősödött.  A 20-as évek elején az elszakadás gondolata nagyon népszerű volt bajor konzervatív körökben.  Sokan azt remélték, a Wittelsbach monarchiát vissza lehet állítani és Bavária önálló állammá válhat.  Franciaország rebesgette, ha Bajorország elszakadna Németországtól, esetleg mentesülhetne a Versailles-i Szerződés megkötései alól.  A bajor hadsereg magasrangú tisztjeinek legtöbbje előbb bajor volt és csak azután német.  Parancsaikat Münchenből kapták, nem Berlinből.

A Thule Társaság viszont ezzel szemben, fanatikusan nacionalista szervezet volt és következésképpen nem akarta, hogy Hitler túlzottan a bajor hadseregtől függővé váljon.  Azonban, a Weimari Köztársasággali elvi szembenállása ellenére, a Thule Társaság titkos kapcsolatot tartott a berlini központi kormánnyal.  Sebottendorff báró elmondása szerint, J F Lehmann, a német haditengerészet hivatalos könyvkiadója, a Társaság „legtevékenyebb” tagja és egyik legnagyobb anyagi támogatója volt.

Mielőtt a Thule Társaság kibérelte saját irodáit a Négy Évszak Hotelben, gyűléseiket ugyanabban a szállodában, a Tengerész Tiszti Klubban tartották.  A Thule Társaság a Kapp-puccs elbukása után az Ehrhardt Brigád — egy tengerész egység — sok tisztjét és katonáját bújtatta és támogatta.  Trotha tengernagy, a szélsőséges nacionalista és kommunista-ellenes volt akkoriban a haditengerészet parancsnoka, aki erőteljesen támogatta az Ehrhardt Brigádot.  Nagyon valószínű, hogy bizonyos tengerészeti pénzek Lehmannon és a Thule Társaságon keresztül Hitlerhez kerültek.

Bármi is volt parancsnokainak ideológiai nézete, a Német Haditengerészet teljes mértékben elkötelezte magát az egyesült Németország fenntartása mellett.  Legtöbb tengerésztiszt Észak-Németországból származott és egyáltalán semmi rokonszenvet nem érzett a baváriai elszakadás iránt.  Természetesen ugyanez igaz volt a hadsereg tisztjeinek legtöbbjére is, akik poroszok voltak;  azonban a hadsereg két részre oszlott.  A bajor egységek Bajorországban állomásoztak és bajor tisztjei voltak.  Ha ismertté vált volna, hogy a hadsereg berlini főparancsnoksága beavatkozott Bavária ügyeibe, nemzeti csoportokat, mint a nácik, támogatván, a bajor hadsereg és a kormány úgy értelmezte volna azt, mint fennhatóságuk megsértését.  A haditengerészet ezzel szemben szabadon tevékenykedhetett Baváriában, mivelhogy nem voltak különálló bajor tengerészeti egységek.  Tengerész tisztek jöhettek-mehettek az egész ország területén bárhol, anélkül, hogy gyanút vagy ellenségességet keltettek volna.  Tehát a tengerészet volt a tökéletes eszköz ami által a központi kormány kapcsolatot tarthatott nacionalista csoportokkal az elszakadás párti Bajorországban.

És így küzdelem alakult ki a Hitler és gyorsan növekvő mozgalma fölötti befolyásért.  Egyik oldalon voltak a bajor konzervatívok és a bajor hadsereg, olyan személyek által képviselve mint von Kahr és von Lossow tábornok, akik nem nagy gondot fordítottak az elszakadás melletti kijelentéseik takargatására.  Azt remélték, fel tudják használni Hitler Kommunista-ellenes mozgalmát a marxista szociáldemokraták ellen Berlinben, amikor Bavária lépéseket tesz a függetlenség elérésére.  A másik oldalon a Thule Társaság, szorosan a német haditengerészethez és a berlini központi kormányhoz kapcsolódva, mely el volt szánva, hogy Bajorországot bármi áron megtartsa a birodalomban.

Ez megmagyarázhatja, hogy a német kormány miért nem tiltotta be a náci pártot.  Az ideológiailag nacionalista mozgalmak, mint Hitleré és az Oberland Szabad Csapatok — mindkettőt a Thule Társaság pénzelte — állandó fenyegetést jelenthettek a bajor elszakadási törekvésre.  Talán nem túlzottan machiavellisztikus azt gondolni, hogy mérsékelt szociáldemokraták, mint Ebert elnök, együttműködtek politikai ellenségeikkel, ha Németország fennmaradása volt a tét.  Végül is Ebert és a mérsékeltek 1918-ban és 19-ben együttműködtek a Szabadcsapatokkal.  Később, amikor 1924-ben a bajor parlamentben előterjesztették, hogy Hitlert toloncolják ki, mivel nem állampolgár, a konzervatív Bajor Katolikus Nép Párt és minden más jelentős bajor párt vezetői támogatták a deportálást, de a javaslatot el kellett vetni, mert a Bajor Szociáldemokrata Párt vezetője, Erhard Auer, kifogásolta azt.  Az elfogadott magyarázat szerint Auer ellenezte bárki politikai szabadságának törvény általi korlátozását, még Hitlerét is;  de mivel a baváriai Szociáldemokrata Párt valójában a párt berlini nemzeti vezetőségétől kapta utasításait, sokkal valószínűbb, hogy Auer a központi kormány kívánságának tett eleget, amikor engedélyezte, hogy Hitler Baváriában maradjon — mint szálka az elszakadáspártiak oldalában.

Mialatt Hitler Berlinben Schröder tengernaggyal tárgyalt és ígéreteket kapott észak-német támogatásra, forrongás tört ki ellene a párton belül.  A végrehajtó bizottság néhány eredeti tagja — kiket bosszantott, hogy mellőzték őket miközben Hitler tetszése szerint irányította a pártot — ellene szóló névtelen röpiratot terjesztett.  A cédula, „hatalomra sóvárgó” demagógnak nevezte Hitlert, ki megkísérli félrevezetni a német népet és tönkretenni a pártot.  Az írás azt is a szemére vetette, hogy valami nem tetsző van abban ahogy eltartja magát, minthogy soha nem válaszolt az ezirányú kérdésekre, hanem dühös őrjöngésben tört ki.  A lázadók tudni akarták honnan szerezte a pénzt szertelen nőügyeire.  Erősen azt sugalmazták, hogy mint homályos anyagi támogatók eszköze tevékenykedik.  Háromezer példányt nyomtak a röpcédulákból és két müncheni újság is megjelentette.

Hitler azonnal visszatért Berlinből, késedelem nélkül beperelte a két újságot és biztos lévén, hogy a párt elutasítja, benyújtotta lemondását.  Nélküle a párt valószínűleg visszasűlyedne abba a jelentéktelenségbe, amiben volt mielőtt Hitler nyilvánosságot, tagokat és pénzt szerzett neki.  Mi több, az ő kezében volt a párt újságja.  Ráadásul a mozgalom minden jelentős támogatója, mint Ernst Röhm, az ő oldalán állt.  Amikor Drexler és a bizottság látta, hogy Hitler van fölényben, engedtek.  Hitler azonnal parancsuralmi szelleművé szervezte át a párt felépítését.  A többségi uralomra és parlamentáris eljárásra vonatkozó minden kitétel figyelmen kívül maradt.  „Első Titkár” avagy elnök lett, majdnem kizárólagos hatalommal.  Ettől fogva döntéseit kérdés nélkül végrehajtják majd.

Második fejezet

1. A szervezet eredetileg a Germanen Orden, egy szabadkőműves mintára felállított országos titkostársaság hajtása volt.

2. A kommunisták által vezetett háborúvégi országos felkelés-sorozatból alakult ki a forradalom.  1918 novemberétől 1919 májusáig szovjet kormány volt uralmon Bajorországban.  A vörös csillag végül is letűnt, miután a szabadcsapatok Berlinben szétverték a Spartacus lázadást.

3. Please see Charles Hapgood :  The Path of the Pole, a mai Atlanti-óceán északi végének helyén tényleg létezett földrészről.